Munkásélet

Hatvannégy évesen maga elé mered

Bal fülével hallgat, a jobb sajnos süket

Megpróbál elképzelni, és halkan motyog:

"A nevem Kovács István, és vak vagyok."

Voltam szegény paraszt, voltam szegény munkás

Gyakran voltam éhes, de csak mentem tovább

Sztálinvárosban már majdnem sikerült

De aztán a szerencse valahogy elkerült

Munkásélet - Így kétezer felé

Munkásélet - Nem így képzeltem én

Munkásélet - Már nem is lázadok

Hisz csak egy elfelejtett, vak munkás vagyok

Nem lát már semmit, kiszolgáltatott

Asszonya nélkül lehet már rég halott

A múltkorában sajnos rosszul léphetett

A combja eltört, szegény, mit szenvedhetett

Gyanakvó arca ma nem lát borotvát

Nadrágja kék színû, és barna a kabát

Õt nem zavarja, az asszonya figyel

Inget vált rajta, mindenre Õ ügyel

Munkásélet - Így kétezer felé

Munkásélet - Nem így képzeltem én

Munkásélet - Már nem is lázadok

Hisz csak egy elfelejtett, vak munkás vagyok

Mutatja reszketve, hogy van kitüntetés

Van oklevél is, és ez itt a végzés

Az áll benne kõkeményen, hogy nem elég beteg

Nem jár a kor-kedvezmény, meg is dögölhetek

Munkásélet - Így kétezer felé

Munkásélet - Nem így képzeltem én

Munkásélet - Már nem is lázadok

Hisz csak egy elfelejtett, vak munkás vagyok

Munkásélet - Így kétezer felé

Munkásélet - Nem így képzeltem én

Munkásélet - Már nem is lázadok

Hisz csak egy elfelejtett, vak...

Munkásélet - Így kétezer felé

Munkásélet - Nem így képzeltem én

Munkásélet - Már nem is lázadok

Hisz csak egy elfelejtett, szegény, szegény

Senkinek nem kell, keserüen szomorú

Elfelejtett, vak munkás vagyok