Ballada A Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég

És hû barátom egy akadt, a köd

Rakott tálak közt kivert az éhség

S halálra fáztam rõtt kályhák elõtt

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

S szájam széléig áradt már a sár

Utam mellett a rózsák elpusztultak

S lehelletemtõl megfakult a nyár

Csodálom szinte már a napvilágot

Hogy néha még rongyos vállamra süt

Én, ki megjártam mind a hat világot

Megáldva és leköpve mindenütt

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam

Ahogy a temetõkben nevetek

Enyém csak az, amit a sárba dobtam

S mindent megöltem, amit szeretek

A gyõztes ég így fektette rám sátrát

A harmattól kék lett a homlokom

S így kergettem Istent, aki hátrált

S a jövendõt, mely az otthonom

Csodálom szinte már a napvilágot

Hogy néha még rongyos vállamra süt

Én, ki megjártam mind a hat világot

Megáldva és leköpve mindenütt

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

És lábaim között a szél fütyül

Lesz még pénzem, biztosan remélem

Hogy egy nap nékem minden sikerül

Csodálom szinte már a napvilágot

Hogy néha még rongyos vállamra süt

Én, ki megjártam mind a hat világot

Megáldva és leköpve mindenütt

Csodálom szinte már a napvilágot

Hogy néha még rongyos vállamra süt

Én, ki megjártam mind a hat világot

Megáldva és leköpve mindenütt