Szememben, Mint Egy Tükörben

Szememben, mint egy tükörben,

a megfáradt bánat szép arca látszik.

Rám nevess, csak hogy elhiggyem,

könnyelmű szívvel a reménnyel játszik.

Múltamban, a rejtett zugokban,

leláncolt ajtók végtelen sora.

Folyosók, ahol te voltál,

mentsvárként nekem, az utolsó szoba.

Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,

önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.

Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,

és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.

Arcomon, karomon, vállamon,

a szívtelen idő növekvő terhe.

Nem hagy el, soha jól tudom,

elszámol mindent, órára, percre.

Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,

önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.

Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,

és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.

Lent a földön jártam, de felhőkre vágytam,

önmagam a fénybe, az űrbe álmodtam.

Most itt élek egy felhőn fent, a sajátomon,

és szédülök a fényben, a Föld az otthonom.